Szóvarázslat

Tíz kerek esztendővel ezelőtt egy kétgyerkőcös fiatal kollégám ajánlotta Bálint Ágnes: Mazsola és Tádé című mesekönyvét a következő szavakkal: „Ez a mesekönyv kiváló gyógymód a testvérféltékenység kezelésére.” A „Hiszem, ha tapasztalom” elvét alkalmazva beszereztem, s a legkritikusabb közönség (a gyerekek) előtt teszteltem.

A történet kellemesen egyszerű: Manófalvi Manó (Manócska) egy édes tökházikóban éldegél Mazsolával, a kismalaccal és az árvacsalánbokorban talált pöttyös tengerimalackával, Tádéval. Hétköznapjaik bemutatásán keresztül kaphat leckét szülőségből Anya és Apa, testvérségből a gyerkőc. Ahányszor elolvastam, mindig megdöbbentem Manócska szuper módszerein, s azon, ahogyan a szerző, Bálint Ágnes rátapintott a legkényesebb problémákra, s egyszerű és hatékony megoldási módokat is adott – mindezt egy szórakoztató történetbe bújtatva. Amikor előkerült egy történet, ámultam és nevettem én is és a gyerekek is.
Nem véletlenül lett Manócska a példaképem. Minden kisgyermekes anyukának kötelezővé tenném a mese újraolvasását… mert Manócska bölcs, türelmes, finoman következetes és gyönyörűen fogalmaz!

Ha testvérrel nőttél fel – akárhol is foglaltál helyet a testvérsorrendben – csodás emlékeket idéznek fel benned Mazsola és Tádé örömei, gondjai. Miért a kicsinek kedveznek többet a felnőttek? Miért kell a nagyobbnak többet segítenie? S ha nagyobb, miért nem kap több csokit?
Ha szülő vagy (esetleg készülsz a szerepre), akkor KIHAGYHATATLAN ALAPMŰ! Miért kell az egyiknek az, amivel a másik játszik? Hogyan kell ügyesen rávenni a gyereket, hogy ne a büntetéstől való félelem miatt cselekedjen jót, hanem benső meggyőződés miatt?  


Íme egy nagyon-nagyon fontos téma:
Kinek a répája nagyobb?
Meserészlet kedvcsalogatónak

"Manócska kiválasztott két szép répát, és odaadta Mazsolának meg Tádénak. Azok megköszönték és elvonultak az ökörfarkkóróhoz sárgarépát enni. Közben Mazsolának az a benyomása támadt, hogy Tádé répája egy gondolattal nagyobb az övénél. El is kérte tőle, összehasonlítás végett. Megdöbbenve látta, hogy az övé rövidebb.
- Manócska! – fordult vissza azonnal fájdalmas képpel.
- Az én répám rövidebb!
- Amennyivel rövidebb, annyival vastagabb! – mondta Manócska, aki ismerte Mazsolát, és nagyon vigyázott arra, hogy igazságos legyen. – Ha a szemednek nem hiszel, menj be és mérd le a répákat a mérlegen. Akkor meggyőződhetsz róla, hogy mindkét répa ugyanannyit nyom.
Mazsola sajnálta holmi méricskélésre pocsékolni az időt. Különben is, ha Manócska azt mondta, hogy a két répa súlyra egyforma, akkor az úgy is van. Manócska még sohasem csapta be Mazsolát.
Letelepedtek az ökörfarkkóró tövében. Mazsola – biztos, ami biztos – mégis rábeszélte Tádét, hogy cseréljenek répát. A kis tengerimalac ellenkezés nélkül adta át némileg hosszabb sárgarépáját a némileg vastagabbért. Ezek után Mazsolának az a kellemes érzése támadt, hogy ő jár jobban.
A hosszabb répát ugyanis tovább lehet rágicsálni, mint a vastagabb, de rövidebb répát.
Érdekes módon mégis az ő sárgarépája fogyott el előbb. Valószínűleg azért, mert Mazsola mohón, habzsolva szokott enni, Tádé pedig lassan, majszolgatva.
- Neked még van? – rökönyödött meg Mazsola, miután lenyelte az utolsó falatot.
- Van! – felelte Tádé szelíd derűvel. Jó nagy darab volt még a répájából. Jóízűen rágicsálta, Mazsola meg csak nézte, nézte a kisemmizettek irigységével. Olyan érzése támadt, mintha ő nem is evett volna sárgarépát. Mintha egyáltalán nem is kapott volna. Ez az érzés annyira fájdalmas volt, hogy hirtelen teliszaladt a szeme könnyel. Felsírt, olyan szívet tépően, hogy Manócska Varjú bácsival együtt aggódva szaladt oda hozzá.
- Mi baj, Mazsola? – kérdezte Manócska, őszinte aggodalommal.
- Nincs sárgarépám! – zokogott Mazsola. Neki meg még van!"

(Bálint Ágnes: Mazsola és Tádé, Sárgarépa Honlap Kiadó, Bp., 2002. részlet)

 

Amikor én még egészen kicsi lányka voltam, a szüleimmel Lengyelországba költöztünk négy kerek esztendőre. Erre az időszakra esett az én beszédtanulási periódusom, így egyszerre ismerkedtem a magyar és a lengyel nyelv szépségeivel. Tudjátok, miben különbözik az első két nyelv egyszerre történő elsajátítása attól, hogy valaki az élete során a meglévő nyelvismerete mellé szerez meg még egyet? Mindenben. Anyuval mind a mai napig sokat beszélgetünk erről, hiszen ő a magyar mellett lengyelesedett.

Anyám reggeltől estig féltő gonddal nevelgetett, terelgetett, tanított a világ kézzelfogható és elvont dolgaira. Becsüccsentem a sötétpiros (baba)kocsimba és korzóztunk a kisvárosban. Figyeltem és megjegyeztem, hogy a boltba cetlivel megyünk, üres tejesüveget adunk és telit kapunk. Megtapasztaltam, hogy hegynek felfele lassabban haladunk, mindenki másra használja a lekerített kiskertjét és anyu folyton elfoglalt, ha otthon vagyunk: mos, főz, takarít, köt. Hol lengyelül, hol magyarul kiáltották, hogy „A késsel nem szabad játszani!”,  s este, miközben fürdővíz csobogott a kádba, boldogan mondogattam: „jedzse mü kompács!” Azaz: megyünk fürödni.  Mire karácsonykor a nagypapámék meglátogattak bennünket, már  folyékonyan karattyoltam külföldiül.

Emlékszem, mert irtó jó a memóriám, mikor  papa a kezemet fogta a lépcsőn, én pedig egyre kétségbeesetten rángattam ki magam a fogságból,kiabálva, hogy „számá, számá! Egyszerűen nem értette, hogy EGYEDÜL akarok felmenni a lakásig. Fura volt, hogy csak bizonyos beszédet értett meg.

Töprengtem a miérten, s rájöttem, hogy a BESZÉDnek kétféle ízű folyama van. Az egyiknek (magyarnak) ilyen a ritmusa, dallama, zamata, a másiknak (lengyelnek) pedig teljesen más.  Innentől már minden ment mint a karikacsapás.  Aki magyarul kérdezett, annak magyarul válaszoltam, aki lengyelül mondott valamit, azzal lengyelül beszélgettem.  Tudod, hogy képzeld el? Ha ezt a dalt kezded el: „Kis-ka-rá-csony nagy-ka-rá-csony… „ akkor azt felelem:  „kisült-e-már-a-kalá-csom”.  Ám ha azzal jössz, hogy : „el-vesz-te-ttem zseb-ken-dő-met”, akkor rávágom, hogy ”szidott-anyám-érte”.

Az adott nyelvdallamnak megfelelő szavakat fűztem a beszédbe, így tudtam, mikor-kinek- mit kell felelnem ahhoz, hogy értsen.
A kétféle dallamú beszéd szavait pedig rokon értelmű szavaknak gondoltam. Kicsit éreztem is az árnyalatnyi különbségeket.  Azt hittem, a copf a vállig érő lófarok (általában egy), a kitka pedig olyan csutkás kis  farkinca a kislányok fülecskéi fölött.  Nekem olyan volt és nagyon szerettem.

Öt esztendős nagylányka voltam, amikor visszaköltöztünk Magyarországra. Valaki azt mondta, hogy én magyar vagyok. megkérdeztem anyukámat és mikor ezt megerősítette, akkor azt mondtam: „Ha magyar vagyok, akkor magyarul beszélek.” Ehhez aztán makacsul ragaszkodtam és a lengyel nyelv édes dallamai a tudatalatti kincseim közé merültek.
Néha felbukkannak a lenygel szavak valamilyen formában és szókalandokba kevernek. Elmesélek egy esetet.

Az első fiam megszületett és annak rendje és módja szerint meglátogatott a gyerekorvos, aki aggódó anyuka énem minden gyűrődését igyekezett simára vasalni.  Kértem, hogy mielőtt elmegy nézzen rá Erik fiam pempusára és mondja meg, szépen gyógyul-e.  Okos, kedves, aranyos doktornénink azonban nem igazán értette, mit szeretnék tőle. Türelmes volt és kivárta, amíg kétszer, háromszor is megismétlem a kérdést. 

Egyszer csak lekaptam a picurkáról a rugit és mutattam a köldökcsonkot. Akkor bekattant neki végre és megnyugtatott, hogy megfelelően gyógyul, aztán elment.
Délután meséltem anyunak a fura helyzetet, s ő kapcsolta felé a villanyt a fejemben azzal, hogy a pempus lengyelül jelenti a köldököt.

Tudod mit mondok? Hihetetlen, hogy a kisgyerek  édes kis pöttye a hasa közepén nem PEMPUS! Azt egyszerűen nem lehet KÖLDÖKnek nevezni. Az olyan komoly szó.

Néni vagy csaj? Bácsi vagy srác? Csókolom vagy Szia? Nagy dilemma.

Amikor én még kis(nagy)lány voltam…. Alig vártam, hogy véget érjen a szia-korszak és  olyan nőnek lássanak, akinek kijár a kezicsókolom vagy a jónapot kívánok.
Izmoztam is erre keményen. Kamaszként vadul látogattam a butikokat, üzleteket, hogy sokszor – és mindig határozottabban – elmondhassam: Jóóónapot kíííívánok! Valójában ez annyit takart: Hamarosan én is felnőtt leszek!

Buzgón hajtogattam a naptárom lapjait – akkoriban még minden hónapban nagy változásokon mentem át -, de a hello nem akart lekopni rólam. Összeszedve kamaszlány bátorságomat, anyut akartam meginterjúvolni, hogy Mikor ismerik el végre egy jónapot-tal, hogy felnőttem. Ám anyu a következő sztorival beelőzött: „Képzeld, egy korodbeli srác azt kérdezte tőlem: - Helló, nem tudod, hány óra? Igaz, hogy sötétedett, de akkor is… azt mondta HELLO!”
Anyám büszke volt, hogy tizenhuszon évvel fiatalabbnak érezhette magát… én pedig későbbre halasztottam a kérdésemet, hogy töprenghessek még  a dolgon – hol ér véget a szia és hol kezdődik a csókolom.

Azóta sok év telt el, most is töprengek. Képzeld, nap, mint nap. Látom, hogy a felnőttkor küszöbén épp átlépésben lévő fiatalok félrenéznek, ha szembetalálkozunk az utcán, csak ne kelljen köszönni. A "szia" tiszteletlenség, a "jónapot" idegen, a "csókolom"… nevetséges. Legszívesebben utánuk szólnék, hogy „Nyugi, majd kialakul… addig pedig Te is örülj egy pillanatra, hogy ismerős arcot látsz! Legyen szia vagy csókolom vagy jónapot – mindegy, örülni fogok az üdvözlésnek. Megfigyeltem, hogy ahogy telnek a hetek, valahogy döntést hoz az ifjúság és egyszer csak mosolyogva, magabiztosan köszönt, ha összefutunk egy szia, csókolom vagy jónapot erejéig.

Íme Csabai Dorina Eszter blogja a szavak varázslatos erejéről:

Az első naplóbejegyzésemet első osztályos koromban követtem el. Hihetetlen, de a nevelésről, a dicsérő szó erejéről szólt. Akkor még zöld térdzokniban, lassan rajzoltam a papírra a sorokat, ma villámgyorsan kopogom gépbe gondolataimat. Akkor csak anyukám olvashatta a soraimat, ma egyetlen enterrel világgá szórom a szavaimat.

Uccu neki, lássunk munkához! Kezdjünk lassú szószóráshoz!